Múltam egy darabja...

Furcsa játékot űz velem az Életem...
Egyszer a magasba repít, fel egészen az égig, máskor meg egy érvágással a mélybe taszít. Nagyon mélyre...

Igazából soha életemben nem értettem, hogy hogy lehet valakit annyira szeretni, hogy a másik nélkül ne tudja elképzelni az életét. Hogy azt mondja Nélküle nem. Nem megy. Nem akarom. Nincs értelme.
Egészen addig míg a saját csapdámba nem estem, mert persze azt gondoltam, hogy velem aztán ez sosem fordulhat elő. Én leszek a kivétel, a pozitív példa, aki majd jókor lesz jó helyen, és elsőre megtalálja azt akivel aztán egy egész életen keresztül boldogan él, míg...

A kezdet varázsa, az összecsiszolódás, az újdonság okozta rózsaszín köd...
Aztán a boldog megnyugvás..."révbe értem"...
A megszokás. A meghitt, bensőséges pillanatok...

És ezen a ponton jön a már sokszor emlegetett, néha kegyetlen Élet.
Nem értettem, hogy hogyan lehetséges mindez.
Azt éreztem, hogy Vele vagyok egy egész, már mindenki csak egy emberként emlegetett minket, az egész Univerzum belátta, hogy Mi így együtt vagyunk jók. Aztán....

Azon kaptam magam, hogy itt ülök a szobámban, csendes magányomban és mindent elvesztetem, amit fontosnak hittem. Nem tudtam eldönteni, hogy most vajon sírnom kéne, vagy dühöngenem, hogy egyáltalán mit csinálhatnék Nélküle. Végtelen ürességet érezve néztem végig, ahogy a Mi kis kristálygömbünk atomjaira hullik szét, és a benne lévő csodás, csillogó, mámoros folyadék kifolyik, majd beszívja a szőnyeg és már nincs is ott igazán...
Sokáig csak ezzel teltek a napjaim. Kerestem a szőnyegben a folyadékot, ami azóta elpárolgott, már tényleg, igazán nincs ott, még csak emléket sem hagyott maga után.
Persze, próbáltak összeszedni, kirángatni a szobából és megmutatni, hogy vannak más, praktikus és csodálatos kis csecsebecsék is a már jól ismert üveggömböm kívül, de én egyre csak azt hajtogattam, hogy "ki vagyok én nélküle...?!".
Azt hiszem ezen a ponton értettem meg azokat az embereket, akiktől életem során azt hallottam, hogy a másik nélkül képtelenek tovább menni.

De ugye a depresszió nagy úr, sokkal jobban a rabjává lehet válni, mint például a boldogságnak. Mert a boldogságot az ember természetesnek veszi, és észre sem veszi mikor ott van körülötte.
Igazából nem értem még mindig, hogy ha baj van, miért akarjuk magunkat még mélyebbre lökni?! Tipikus szerelmi bánat....bús zenék, régi fényképek, kacatok, amik ilyenkor persze felbecsülhetetlen kincsnek tűnnek...

Ezt érzetem én is...vagy inkább nem éreztem semmit?!

Aztán eljött az a pillanat, amikor azt mondtam, hogy eddig és ne tovább! Ez így nem mehet! Elvégre mitől lenne jobb, ha csak ülök és várom a csodát?
Én buta, ekkor azt gondoltam, hogy meglehet még menteni a helyzetet, ha igazán akarom. Még semmi nincs veszve.
Hát tévedtem, pedig igazán nagyon akartam! Komolyan....
Ekkor természetesen az élet úgy döntött, hogy most megint kimaradok egy dobásból és Ő a páholyból nézi majd, ahogy én egy helyben vergődök...

15 kilóval könnyebben, sok üres hetet a hátam mögött hagyva, totális depresszióba zuhanva aztán elhatároztam, hogy rajtam nem fog ki senki és semmi, még a naaaagy és csodálatos Élet sem, vagy Sors vagy nevezzük bármi másnak...

Nem volt könnyű, talán életem legnehezebb lépései voltak ezek. Újra megtanultam járni. Először csak segítséggel. Aztán támaszkodva. Aztán lassan és bizonytalanul, de már egyedül. Majd egyre biztosabb léptekkel haladtam előre. Néha azt éreztem, hogy egy lépést haladok előre, aztán két jó nagyot hátra, mert ugye az Ördög nem alszik és bőkezűen osztja a pofonokat. De egyre kevésbé fájtak.

Ebben a pillanatban még megvannak a sebek, de már nem nyaldosom őket. Hagyom, hogy az idő szépen lassan begyógyítsa mindet.Közben megtanultam újra nyitni a világ felé. Úgy érzem meggyógyultam.

És most itt vagyok, és jelentem boldog vagyok! Igaz, hogy egy teljesen új, teljesen más, még nagyon törékeny üveggömböt tartok a kezemben, de ez az enyém, és így jó nekem! Már nem gondolok a régire, nem keresem a szőnyegben a cseppeket....csak élvezem a kezdet varázsát, az összecsiszolódást, az újdonság okozta rózsaszín ködöt...

Két dolgot tanultam meg az elmúlt időszak során:
1. Az ember sokkal de sokkal jobban tud szeretni is és szenvedni is, mint azt valaha gondolta volna
2. Egy idő után fel kell álni és KÜZDENI, KÜZDENI, KÜZDENI!
(és ritkábban hátra nézni)


A történet nem lenne teljes, ha nem említenék meg még valakit:
Ő a leglegleg!
Köszönöm, hogy velem voltál, hogy elviseltél, hogy szerettél, hogy meghallgattál, hogy tudtál osztozni az örömömben és a bánatomban egyaránt! Köszönöm, hogy akkor is fogtad a kezem, amikor nem akartam és hogy nem hazudtál soha azért, hogy ne fájjon jobban!!!
Tiszta szívből kívánom, mindenkinek, hogy legyen egy olyan igazi és fantasztikus barátja, mint amilyen Ő nekem!