Ilyen az élet

Igen, lehet, hogy én vagyok örök elégedetlen. Lehet, hogy én vagyok az, akinek sosem jó semmi. Vagy csak túlságosan maximalista vagyok.
Nehezen viselem a kudarcot. Főleg, ha olyan dologról van szó, ami nem csak az életem része, de momentán az életem egyetlen értelme.
Na de mit tegyen az ember, ha mindig csak csalódás éri? Ha egyfolytában azt érzi, nincs eredménye a munkájának? Ha folyton folyvást olyan problémákkal találja szembe magát, amiknek már nem kell(ene) problémának lenniük?
Ilyenkor az van, hogy próbálok okokat, és bűnbakokat keresni, de igazából hiába. Magamban tudom, hogy én csinálom rosszul. Beleszakadok. Naja, ez sem elég. Sosem leszek elég jó.
Igazából kinek is akarok megfelelni? Szülőknek, barátoknak, úgy általánosságban mindenkinek...vagy csak saját magamnak? Esetleg ezek tetszőleges kombinációja...
Igen, tudom nem akarjak másoknak megfelelni. Milyen igaz....de mi van olyankor, ha magamnak sosem leszek elég jó?
Vajon van e jogom feladni valamit, ami nem csak nekem a lételemem, hanem msának is. Vajon megtehetem-e, hogy azt mondom, hogy eddig és nem tovább.
És ha nem mondom, nem fogok e még nagyobb galibát létrehozni az én kis világomba?
Viszont, ha feladom és nem csinálom tovább, nem fogom e minden nap megbánni? Vajon nem fogom a fejemet a falba verni non-stop? Dehogynem....

Mi van olyankor, ha sehogy sem jó? És nem azért mert szenvedni jó. Csak akárhogy csinálom nem működik. Nincs jó megoldás. És akkor a kezdéssel zárva:
Igen, lehet, hogy én vagyok örök elégedetlen. Lehet, hogy én vagyok az, akinek sosem jó semmi. Vagy csak túlságosan maximalista vagyok.