" Kiírlak magamból, Meggyógyulok "

Egy katasztrofális augusztusi napon belibbentél az életembe. Nem volt sem álomszerű, sem különleges ahogy megérkeztél, de onnantól részese voltál az életemnek, minden percemnek.
Kislány voltam. Hittem a mesékben. Te voltál a herceg, bár nem volt lovad, főleg nem fehér, de nekem különleges voltál.
Rengeteg dolgot átéltünk együtt. Voltak szép és nehéz pillanataink. Ahogy idősödtünk, és a megtett közös út is egyre hosszabb lett, úgy a Mi kis mesevilágunk is egyre bonyolódott.
Hoztunk döntéseket, megbántuk, próbáltuk helyrehozni, aztán minden szép lett megint. Tudod, ahogy a tündérmesékben.
Aztán hoztál egy döntést. Félig belehaltam, de Veled maradtam. Ettől a naptól kezdve folyamatosan kicsit feladtam önmagam. Ezt Te is megtetted számtalanszor. Tudom. Folyamatosan változtunk egymásrét, Értünk. Majdnem mindent feladtam Érted, azért hogy melletted lehessek, hogy melléd tudjak állni. Akkor is, amikor azt éreztem nincs tovább, nem bírom. nem megy. De azok a mesék, amiket közösen írtunk, hajtottak előre. Hittem, hogy Mi leszünk a királyfi és a királylány, és majd boldogan élünk, amíg....

Kislány voltam, buta, naiv álmokat kergettem.
Eljött egy fordulópont, ahol természetesnek vetted, hogy én ott vagyok, akkor is ha hibázol, akkor is ha bántasz. Úgy döntöttél Te innentől sem értem, sem Értünk nem adod fel egy pici részedet sem, Te nem változol. Én pedig lassan teljesen elvesztettem önmagam. Így éltünk. Szótlanul tűrtem mindazt amit a nyakamba zúdítottál. Mindig volt, ami fontosabb volt nálam. Hivatás, "barátok", féktelen bulik....! Én közben belül szépen lassan belehaltam, amiből Te semmit nem vettél észre. Nem láttad? Vagy csak nem akartad észre venni?
Ekkor hoztam egy döntést. Tudtam, hogy piszkosul fog fájni Neked is és nekem is. Tudtam,  hogy sosem lesz már olyan az életem, mint amilyennek megálmodtam. Úgy döntöttem folytassuk külön. Azt hitted, nekem nem fog fájni, hogy könnyen jutottam el idáig. Tévedtél. Óriási nagyot méghozzá. Mindennap sirattalak. Gyászoltam Magunkat, az álmainkat, a megtett utat.
De maradt valamim. Rengeteg gyönyörű emlék, amelyek között többé nem volt helye a rossz, fájó dolgoknak. Ezek az emlékmorzsák olyanok voltak nekem, mint sok-sok színes lufi, amik eltakarják pici életem sötét egét. Örültem, hihetetlen boldog voltam, hogy ezek megmaradtak nekem. Hogy így tudtam emlékezni Ránk, Rád. Te élted tovább az életed. Eltűntél. De a lufik megmaradtak.

Aztán egy napon úgy döntöttél (miért?!), hogy csúfos tréfát fogsz velem űzni. Megjelentél. Megint. Tudtad jól, hogy kegyetlenség amit csinálsz. Tudtad jól, hogy hol kell belém rúgnod, hogy az fájjon. Úgy igazán nagyon. Én pedig csak üvöltöttem a fájdalomtól, befelé, magamba. Néha kifelé is. Megaláztál. Nem először. Becsaptál. Majd végleg magamra hagytál.
Ezzel elvettél megint valamit. Kidurrantottad a sok, szép, színes kis léggömbömet. Elvettél mindent. Akkor így gondoltam. Csak kérdéseket hagytál magad után, amelyekre válaszokat sosem fogok kapni.
Hogy gyűlöltelek-e? Akkor igen. Nagyon is. És most? Már csak szánakozva tudok visszagondolni Rád. Vagy inkább rád?

Most itt vagyok megtörten. Igazán büszke lehetsz magadra, ezt neked sikerült elérned, egyes egyedül. Talán ez életed remekműve. De tudod, lehet hogy kipukkasztottad az összes lufim, de egy dolgot sosem vehetsz el. Én még tükörbe tudok nézni. És te hogy állsz ezzel?!

Mint mondtam, még itt állok megtörten, de most:
KIÍRLAK MAGAMBÓL. MEGGYÓGYULOK!!!