Hiányzol...

Nagyon hiányzol...

Borzasztó rossz, hogy a legjobb barátom bajban van és én nem tudok segíteni, pedig bármit megtennék érte!

Minden percben azt várom, hogy írsz, hogy "Jól vagyok. Most már rendben van minden!" és én válaszolhatok rá, hogy "Oké, akkor indulok, 3 óra és ott vagyok.".
De nem írsz. És én sem kereslek. Közben csak remélni tudom, hogy nem gondolod azt, hogy azért, mert nem érdekel hogy mi van Veled!

Úgy gondolom, hogy most jobb, ha kizárom magam erre az időre az életedből, hogy pihenni tudj, hogy felejts. Elvégre én is csak egy külső inger vagyok, aki arra emlékeztet, ami volt.

Ha most haragszol rám, vagy csalódtál bennem, akkor remélem idővel, majd megérted, hogy miért nem voltam melletted! :(

.....

Múltam egy darabja...

Furcsa játékot űz velem az Életem...
Egyszer a magasba repít, fel egészen az égig, máskor meg egy érvágással a mélybe taszít. Nagyon mélyre...

Igazából soha életemben nem értettem, hogy hogy lehet valakit annyira szeretni, hogy a másik nélkül ne tudja elképzelni az életét. Hogy azt mondja Nélküle nem. Nem megy. Nem akarom. Nincs értelme.
Egészen addig míg a saját csapdámba nem estem, mert persze azt gondoltam, hogy velem aztán ez sosem fordulhat elő. Én leszek a kivétel, a pozitív példa, aki majd jókor lesz jó helyen, és elsőre megtalálja azt akivel aztán egy egész életen keresztül boldogan él, míg...

A kezdet varázsa, az összecsiszolódás, az újdonság okozta rózsaszín köd...
Aztán a boldog megnyugvás..."révbe értem"...
A megszokás. A meghitt, bensőséges pillanatok...

És ezen a ponton jön a már sokszor emlegetett, néha kegyetlen Élet.
Nem értettem, hogy hogyan lehetséges mindez.
Azt éreztem, hogy Vele vagyok egy egész, már mindenki csak egy emberként emlegetett minket, az egész Univerzum belátta, hogy Mi így együtt vagyunk jók. Aztán....

Azon kaptam magam, hogy itt ülök a szobámban, csendes magányomban és mindent elvesztetem, amit fontosnak hittem. Nem tudtam eldönteni, hogy most vajon sírnom kéne, vagy dühöngenem, hogy egyáltalán mit csinálhatnék Nélküle. Végtelen ürességet érezve néztem végig, ahogy a Mi kis kristálygömbünk atomjaira hullik szét, és a benne lévő csodás, csillogó, mámoros folyadék kifolyik, majd beszívja a szőnyeg és már nincs is ott igazán...
Sokáig csak ezzel teltek a napjaim. Kerestem a szőnyegben a folyadékot, ami azóta elpárolgott, már tényleg, igazán nincs ott, még csak emléket sem hagyott maga után.
Persze, próbáltak összeszedni, kirángatni a szobából és megmutatni, hogy vannak más, praktikus és csodálatos kis csecsebecsék is a már jól ismert üveggömböm kívül, de én egyre csak azt hajtogattam, hogy "ki vagyok én nélküle...?!".
Azt hiszem ezen a ponton értettem meg azokat az embereket, akiktől életem során azt hallottam, hogy a másik nélkül képtelenek tovább menni.

De ugye a depresszió nagy úr, sokkal jobban a rabjává lehet válni, mint például a boldogságnak. Mert a boldogságot az ember természetesnek veszi, és észre sem veszi mikor ott van körülötte.
Igazából nem értem még mindig, hogy ha baj van, miért akarjuk magunkat még mélyebbre lökni?! Tipikus szerelmi bánat....bús zenék, régi fényképek, kacatok, amik ilyenkor persze felbecsülhetetlen kincsnek tűnnek...

Ezt érzetem én is...vagy inkább nem éreztem semmit?!

Aztán eljött az a pillanat, amikor azt mondtam, hogy eddig és ne tovább! Ez így nem mehet! Elvégre mitől lenne jobb, ha csak ülök és várom a csodát?
Én buta, ekkor azt gondoltam, hogy meglehet még menteni a helyzetet, ha igazán akarom. Még semmi nincs veszve.
Hát tévedtem, pedig igazán nagyon akartam! Komolyan....
Ekkor természetesen az élet úgy döntött, hogy most megint kimaradok egy dobásból és Ő a páholyból nézi majd, ahogy én egy helyben vergődök...

15 kilóval könnyebben, sok üres hetet a hátam mögött hagyva, totális depresszióba zuhanva aztán elhatároztam, hogy rajtam nem fog ki senki és semmi, még a naaaagy és csodálatos Élet sem, vagy Sors vagy nevezzük bármi másnak...

Nem volt könnyű, talán életem legnehezebb lépései voltak ezek. Újra megtanultam járni. Először csak segítséggel. Aztán támaszkodva. Aztán lassan és bizonytalanul, de már egyedül. Majd egyre biztosabb léptekkel haladtam előre. Néha azt éreztem, hogy egy lépést haladok előre, aztán két jó nagyot hátra, mert ugye az Ördög nem alszik és bőkezűen osztja a pofonokat. De egyre kevésbé fájtak.

Ebben a pillanatban még megvannak a sebek, de már nem nyaldosom őket. Hagyom, hogy az idő szépen lassan begyógyítsa mindet.Közben megtanultam újra nyitni a világ felé. Úgy érzem meggyógyultam.

És most itt vagyok, és jelentem boldog vagyok! Igaz, hogy egy teljesen új, teljesen más, még nagyon törékeny üveggömböt tartok a kezemben, de ez az enyém, és így jó nekem! Már nem gondolok a régire, nem keresem a szőnyegben a cseppeket....csak élvezem a kezdet varázsát, az összecsiszolódást, az újdonság okozta rózsaszín ködöt...

Két dolgot tanultam meg az elmúlt időszak során:
1. Az ember sokkal de sokkal jobban tud szeretni is és szenvedni is, mint azt valaha gondolta volna
2. Egy idő után fel kell álni és KÜZDENI, KÜZDENI, KÜZDENI!
(és ritkábban hátra nézni)


A történet nem lenne teljes, ha nem említenék meg még valakit:
Ő a leglegleg!
Köszönöm, hogy velem voltál, hogy elviseltél, hogy szerettél, hogy meghallgattál, hogy tudtál osztozni az örömömben és a bánatomban egyaránt! Köszönöm, hogy akkor is fogtad a kezem, amikor nem akartam és hogy nem hazudtál soha azért, hogy ne fájjon jobban!!!
Tiszta szívből kívánom, mindenkinek, hogy legyen egy olyan igazi és fantasztikus barátja, mint amilyen Ő nekem!

Ilyen az élet

Igen, lehet, hogy én vagyok örök elégedetlen. Lehet, hogy én vagyok az, akinek sosem jó semmi. Vagy csak túlságosan maximalista vagyok.
Nehezen viselem a kudarcot. Főleg, ha olyan dologról van szó, ami nem csak az életem része, de momentán az életem egyetlen értelme.
Na de mit tegyen az ember, ha mindig csak csalódás éri? Ha egyfolytában azt érzi, nincs eredménye a munkájának? Ha folyton folyvást olyan problémákkal találja szembe magát, amiknek már nem kell(ene) problémának lenniük?
Ilyenkor az van, hogy próbálok okokat, és bűnbakokat keresni, de igazából hiába. Magamban tudom, hogy én csinálom rosszul. Beleszakadok. Naja, ez sem elég. Sosem leszek elég jó.
Igazából kinek is akarok megfelelni? Szülőknek, barátoknak, úgy általánosságban mindenkinek...vagy csak saját magamnak? Esetleg ezek tetszőleges kombinációja...
Igen, tudom nem akarjak másoknak megfelelni. Milyen igaz....de mi van olyankor, ha magamnak sosem leszek elég jó?
Vajon van e jogom feladni valamit, ami nem csak nekem a lételemem, hanem msának is. Vajon megtehetem-e, hogy azt mondom, hogy eddig és nem tovább.
És ha nem mondom, nem fogok e még nagyobb galibát létrehozni az én kis világomba?
Viszont, ha feladom és nem csinálom tovább, nem fogom e minden nap megbánni? Vajon nem fogom a fejemet a falba verni non-stop? Dehogynem....

Mi van olyankor, ha sehogy sem jó? És nem azért mert szenvedni jó. Csak akárhogy csinálom nem működik. Nincs jó megoldás. És akkor a kezdéssel zárva:
Igen, lehet, hogy én vagyok örök elégedetlen. Lehet, hogy én vagyok az, akinek sosem jó semmi. Vagy csak túlságosan maximalista vagyok.

" Kiírlak magamból, Meggyógyulok "

Egy katasztrofális augusztusi napon belibbentél az életembe. Nem volt sem álomszerű, sem különleges ahogy megérkeztél, de onnantól részese voltál az életemnek, minden percemnek.
Kislány voltam. Hittem a mesékben. Te voltál a herceg, bár nem volt lovad, főleg nem fehér, de nekem különleges voltál.
Rengeteg dolgot átéltünk együtt. Voltak szép és nehéz pillanataink. Ahogy idősödtünk, és a megtett közös út is egyre hosszabb lett, úgy a Mi kis mesevilágunk is egyre bonyolódott.
Hoztunk döntéseket, megbántuk, próbáltuk helyrehozni, aztán minden szép lett megint. Tudod, ahogy a tündérmesékben.
Aztán hoztál egy döntést. Félig belehaltam, de Veled maradtam. Ettől a naptól kezdve folyamatosan kicsit feladtam önmagam. Ezt Te is megtetted számtalanszor. Tudom. Folyamatosan változtunk egymásrét, Értünk. Majdnem mindent feladtam Érted, azért hogy melletted lehessek, hogy melléd tudjak állni. Akkor is, amikor azt éreztem nincs tovább, nem bírom. nem megy. De azok a mesék, amiket közösen írtunk, hajtottak előre. Hittem, hogy Mi leszünk a királyfi és a királylány, és majd boldogan élünk, amíg....

Kislány voltam, buta, naiv álmokat kergettem.
Eljött egy fordulópont, ahol természetesnek vetted, hogy én ott vagyok, akkor is ha hibázol, akkor is ha bántasz. Úgy döntöttél Te innentől sem értem, sem Értünk nem adod fel egy pici részedet sem, Te nem változol. Én pedig lassan teljesen elvesztettem önmagam. Így éltünk. Szótlanul tűrtem mindazt amit a nyakamba zúdítottál. Mindig volt, ami fontosabb volt nálam. Hivatás, "barátok", féktelen bulik....! Én közben belül szépen lassan belehaltam, amiből Te semmit nem vettél észre. Nem láttad? Vagy csak nem akartad észre venni?
Ekkor hoztam egy döntést. Tudtam, hogy piszkosul fog fájni Neked is és nekem is. Tudtam,  hogy sosem lesz már olyan az életem, mint amilyennek megálmodtam. Úgy döntöttem folytassuk külön. Azt hitted, nekem nem fog fájni, hogy könnyen jutottam el idáig. Tévedtél. Óriási nagyot méghozzá. Mindennap sirattalak. Gyászoltam Magunkat, az álmainkat, a megtett utat.
De maradt valamim. Rengeteg gyönyörű emlék, amelyek között többé nem volt helye a rossz, fájó dolgoknak. Ezek az emlékmorzsák olyanok voltak nekem, mint sok-sok színes lufi, amik eltakarják pici életem sötét egét. Örültem, hihetetlen boldog voltam, hogy ezek megmaradtak nekem. Hogy így tudtam emlékezni Ránk, Rád. Te élted tovább az életed. Eltűntél. De a lufik megmaradtak.

Aztán egy napon úgy döntöttél (miért?!), hogy csúfos tréfát fogsz velem űzni. Megjelentél. Megint. Tudtad jól, hogy kegyetlenség amit csinálsz. Tudtad jól, hogy hol kell belém rúgnod, hogy az fájjon. Úgy igazán nagyon. Én pedig csak üvöltöttem a fájdalomtól, befelé, magamba. Néha kifelé is. Megaláztál. Nem először. Becsaptál. Majd végleg magamra hagytál.
Ezzel elvettél megint valamit. Kidurrantottad a sok, szép, színes kis léggömbömet. Elvettél mindent. Akkor így gondoltam. Csak kérdéseket hagytál magad után, amelyekre válaszokat sosem fogok kapni.
Hogy gyűlöltelek-e? Akkor igen. Nagyon is. És most? Már csak szánakozva tudok visszagondolni Rád. Vagy inkább rád?

Most itt vagyok megtörten. Igazán büszke lehetsz magadra, ezt neked sikerült elérned, egyes egyedül. Talán ez életed remekműve. De tudod, lehet hogy kipukkasztottad az összes lufim, de egy dolgot sosem vehetsz el. Én még tükörbe tudok nézni. És te hogy állsz ezzel?!

Mint mondtam, még itt állok megtörten, de most:
KIÍRLAK MAGAMBÓL. MEGGYÓGYULOK!!!

Boldogság...

A boldogság olyan, akár egy kis növény. Hogy milyen növény?  Nincs jelentősége.
Fogsz egy magot, kiásol egy darabka földet, elveted, betemeted. Majd vársz. Napokon, heteken, hónapokon keresztül görnyedsz egy darabka föld fölött és várod a csodát. Minden nap többször kimész. Meglocsolod. Aztán vagy kibújik, vagy nem. És ha kibújik vajon túléli- e a holnapot? Talán igen, talán nem. De ha nem éli túl, vajon miért nem? Talán nem szerette pont azt a darabka földet? Vagy az éghajlatot? Esetleg a növény-szomszédaival gyűlt meg a baja? Ki tudja, talán nem is lényeges, hisz mindig van új esély, ha teremtesz magadnak. Lehet, hogy egy másik növény magjával kell próbálkoznod, vagy többször kell locsolnod, esetleg tápoldatra is szükséged lesz....persze elképzelhető, hogy az égvilágon semmin nem kell változtatnod. Csak bele kell törődnöd, hogy ez egy új esély, egy új élet...